Van, aki gyermekként fél a sötéttől, van, aki a pókoktól irtózik. Van, akinek a szenvedéstől, akár egy tűszúrástól, fogorvosi beavatkozástól, vagy betegség átélésétől nagy félelmei támadnak. Van, aki időnként arra gondol, bárcsak ne kellene félnie a haláltól. Az élet számos területén jelen van tehát a félelem.

De milyen félelem ez? Természetes és egészséges, legyőzhető és elfelejthető? Vagy netán megremegtető és ijesztő, fóbiás félelemmé váló orvosi eset?

Az emberek mindig akkor féltek, félnek, amikor változás, ismeretlen, általunk irányíthatatlan dolog van a háttérben. Isten viszont ott van a félelem hátterében, és ellenkezőjére biztat.

Jézus egyszer egy hívő zsidó embernek mondta: Ne félj! Ez a magas beosztású ember lánya halálhírétől rémült meg. De Jézus ezzel biztatta: Ne félj, csak higgy! Már neki sem kellett félnie, mert Jézusnak gondja volt a kislányra.

Mindezeknek az embereknek nem kellett félniük többé, emberi félelmüket azonban nem tudták elhessegetni maguktól. Isten képes volt félelmüket, ijedtségüket, borzongásukat átváltoztatni istenfélelemmé, vagyis hitté.

Még az eredeti bibliai görög szövegben is mindenhol a „fobosz” szót találjuk meg ezekben a mondatokban. Innen származik az orvosi szaknyelvben, de egyre inkább a köztudatban is meggyökerező fóbia kifejezés. Ha ez elburjánzik az emberen, az rabként keríti hatalmába, nagyon lesz a félelem benne, mint az Isten szent jelenléte. Biztat az Úr, hogy ne a fóbia irányába engedjük az emberi félelmet, amelyből igen nehezen lehet szabadulni, hanem engedjük át magunkat az Isten tervének.

Mária is hitből fogadta el a váratlanul érkezett istengyermeket. József kétkedő és felháborodott félelmét az Úr hittel erősítette meg. Félelmüket befedte az istenfélelem. Az egyszerű pásztorok meglepettséggel teli félelmét Isten a hit buzdításával szüntette meg, és talán éppen ez lelkesítette őket, hogy Betlehem össze istállóját végignézzék, míg meg nem találják a jászolban fekvő kisdedet. De még a zsidó ember halálfélelme is csak úgy szűnhetett meg, hogy Jézus az életbe vetett hittel töltötte meg annak az embernek a szívét. S nem kell évezredek távlatába visszatekintenünk ahhoz, hogy meglássuk, Isten ma is képes minden félelmünket az istenfélelemmel helyettesíteni.

Nem az emberi erőnk nagy a félelem leküzdésére, hanem az Isten ereje akkora Jézus Krisztusban, hogy meg tudja rajtunk cselekedni mindazt, ami üdvösségünk javára van.

Ha megéreztük már valaha a félelem erejét az életünkben, ha lett már úrrá rajtunk, akkor itt az ideje, hogy elgondolkozzunk. Jó nekem, ha az emberi félelem örökös rabságában maradok? Lehetek-e én is istenfélelemmel felvértezett ember, aki számára a hit ereje nagyobb, mint az összes többi emberi félelemé?

Újabb és újabb félelmetes helyzetekbe kerülünk majd úgyis. De ki lesz akkor az Úr? A fóbia, a beteges félelem? Miért kellene nekem félnem a betegségtől, haláltól, ismeretlentől, változástól, bármitől, ha nem a félelem az én istenem?

Az egészséges félelem az Isten tisztelete felé vezet. Benne rejlik olyan erő, hogy tud engem jó útra terelni. A félelem Istentől eredő változata tartalmassá és boldoggá teszi az életünket. Erre a félelemre (melyet a görög eredeti bibliai szöveg még mindig a „fobosz” szóval jelez) int bennünket az Úr 1Pét1,17 alapján: …”szent félelemmel éljetek földi vándorlásotok idején”…

Ezt kiegészítve egy evangélikus újévi énekkel szeretném megerősíteni istenfélelmükben mindazokat, akik megértették e sorok üzenetét.

Végül egy történettel búcsúzom...

H. Hamdorf-Ruddies nyomán: Amire megtanultunk figyelni…

Egy indián ellátogatott New Yorkba a barátjához. Sétálni indultak a Broadway-n. Nehezen viselte a járművek zaját, az utcákon özönlő tömeg moraját. Egyszer csak megtorpant, megragadt a barátja karját, és a fülébe súgta:
-    Hallod te is, amit én hallok?
-    Persze. Hallom az autók dudálását, a buszok dübörgését, a gyalogosok beszédfoszlányait…
-    Nem, nem. Itt valahol egy tücsök ciripel.
-    Lehetetlenség. Biztosan tévedsz, a belvárosban, sajnos már régen nincsenek tücskök. De ha ide is tévedt volna egy, ebben a zajban úgysem hallaná az ember – felelte türelmetlenül a városi ember.
Az indián széthajtotta az egyik ház falára kúszó csenevész vadszőlő leveleit – egy kis tücsök lapult mögöttük.
-    Persze, nektek egyszerűen kifinomultabb a hallásotok… - jegyezte meg józanul a barátja.
-    Nem érted, miről van szó – volt a válasz. – Adj egy 50 centes érmét!
Amikor megkapta a földre ejtette a pénzt. A körülöttük tolongó járókelők közül többen megtorpantak, még azok is, akik néhány lépéssel arrébb voltak már, és kíváncsian keresték szemükkel a járdán az érmét.
-    Érted már? – kérdezte az indián a barátját. – Ennek a pénzdarabnak a csörrenése sem hangosabb, mint a tücsök ciripelése. A fehér emberek füle ezt mégis meghallotta. Tudod, az ember mindig azt hallja meg, amire megtanult figyelni…

Kívánom, hogy Karácsonykor a meglévő félelmeink rengetegében tudjuk meghallani a születés csendjében érkező Krisztust! Akit megismertünk, és akihez eddig ragaszkodtunk, annak hangjait fogjuk jobban, könnyebben meghallani és megérteni! Akit sokszor elhallgattatnak félelmeink, most hadd uralkodjék szent félelmével bennünk, rajtunk és felettünk! Hagyjuk, hogy eltöltsön bennünket az istenfélelem egyre nagyobb mértékben, hogy szívünk többé már ne féljen mást, csak az Urat!

- ck -