Lelkészi napló 1.

A lelkészi hivatal gépeinek legmélyén sok-sok bizalmas irat található. Egyszer azt mondta valaki nekem, nem érek rá, takarítok. Közben viszont a gépnél ült, és velem beszélgetett. Kiderült, hogy a számítógépén takarított. Pár perccel ezelőtt én is így akadtam rá a hitoktató lelkész naplójára, melyet évekkel ezelőtt kezdtem el írni. Egyfelvonásos lett az ügy, mert egy előadás kedvéért születtek meg azok a sorok. Ezen felbuzdulva úgy gondoltam, kitárom lelkemet a nagyvilágnak, nektek, gyülekezeti honlapunk olvasóinak.

Úgy érzem, hogy az evangélikus lelkész a vasárnapi ködben él. Akik nem látják hétköznap, és nem találkoznak vele, fogalmuk sincs, hol jár, mit csinál, miben áll az a bizonyos „szolgálat”. A vasárnapi köd eloszlatása is célom, de főleg az, hogy aki olvassa, értse ezeket a sorokat bizonyságául annak, hogy Isten mindenkinek ad feladatot. Még a lelkésznek is. Még vasárnapon kívül is.

Mai rövid bejelentkezésem témája hihetetlenül egyszerű, már-már groteszk. A pap is ember. Saját paraméteremnél fogva azt is tisztáznom kell, hogy nemcsak ember vagyok, hanem nő is. Van, aki ettől zavarba jön, és kérdezget, van, aki inkább a férfi lelkésszel szeretne beszélni, van, akinek ma már mi sem természetesebb, mint hogy az óvodás hittanra egy lelkésznőhöz járt. A kíváncsiságtól egy lelkésznő nem jön zavarba, megszoktuk, hogy mi vagyunk a csodabogarak, és ez a bogárka őszintén és mosolyogva felel. A lélek kinyitása valahol itt kezdődik el, az embereknek megadott tisztelethez szükség van a kétségek eloszlatására is. Én kinyitom az én kis ablakomat, és a másik máris tisztelettel fordul felém. Ennyit várunk el mindannyian, nem? Felvidulva emlékszem azokra a gyerekszájas történetekre, amikor hosszú hetekig, hónapokig nem derült ki, hogy a lelkésznő tanít az oviban, iskolában is, de vasárnap is ott van, csak feketében az oltár előtt, a szószéken. Nem tiszteletlenség, mikor a gyerekek azt kérdezik, hogy én is ott voltam-e a templomban vasárnap, sőt hívnak engem is. Én mindig ott vagyok, és nem csak azért mert én vagyok a lelkész, mert kell, hanem mert természetes, ezt tanítom, ezt vallom és hiszem, e szerint élek. (Mindezek mellett bevallom, nekem sem mindig rózsaszirmokkal van hintve a templomig vezető utam, és nem mindig árad az orgona illata, ha vasárnap köszönt rám.) De nem kényszerből teszem, hanem önszántamból, mert nekem Isten ezt a feladatot adta. Ezzel a gondolattal fejezem be, és nem szólok a tiszteletlenség bugyrairól, melyet akár nap, mint nap megtapasztalok, mert Isten maga tisztelt meg engem azzal, hogy ezzel a lelkészi feladattal megbízott. Ezért én neki végtelenül hálás vagyok, és minden nehézségem ellenére Neki adom meg a világon a legnagyobb tiszteletet.

Folyt. köv…