Lelkészi köszöntő

Az Evangélikus énekeskönyv 329. koráljával köszöntöm az Olvasót és

nyitom meg a 80. évfordulóra készült kiadványunkat!

Még csak rügy fakad a fákon, Már gyümölcsért nyúl a hit. Látja rónák

dús kalászát – Járva zöld vetéseit.

Rejtve a fény hegyeken túl, Még csak meg se pirkadott, Ám a hit munkába

lendül, Látja már az új napot.

Még nem hullt eső, de Noé Ácsolt bárkája falán. Vándorként előre látta

Krisztus napját Ábrahám.

Mózes fölemelte botját, Még ketté se vált a víz. Hitte, a tenger medrében

Útja nyílik, s célba visz.

Ó, a hit – nagy bizonyosság! Látja azt, mi rejtve van. Isten ígér. Így felel

rá: „Úgy van, indulok, Uram!”

2010-ben kezdődött az én szolgálatom Dunakeszin, de csupán pár évvel ezelőtt egy presbiteri hétvége alatt fogalmazódott meg bennem, hogy ebben a fenti énekben mi is ott vagyunk. A nagyváros zajától nem sokkal távolabbi Dunakeszi gyorsan változó közegében élünk mi, evangélikusok, egy kis fenyves területen, Alagon.

Mindig maroknyi közösség voltunk, ám annál erősebb élni akarással. Hálát adhatunk ma azokért a lehetőségeinkért, amelyeken keresztül új alkalmak, találkozások jöhettek létre gyülekezetünk elmúlt időszakában. Mindezeket rügyeknek neveztük el, és egyiken-másikon virágot is találunk, sőt gyümölcsöt is. 2017-ben, a reformáció emlékévében körtefát ültettünk el a parókia kiskertjének közepére (az erről készült kép kiadványunk hátoldalán látható). A kis csemetefa túlélte a zord teleket, és idén rügyet, majd virágot is hozott, úgy, hogy szinte senki sem figyelte. Éppen a szeptemberi templomünnepünkre két hatalmas körtét érlelt, pedig neki még nem is kellett volna gyümölcsöt teremnie.

Ma már nemcsak vágyjuk, hogy ehhez hasonlóan lássuk a gyülekezetünk fejlődését, hanem kezd is megvalósulni. Ahol még csak rügy fakad a fákon, már gyümölcsért nyúl a hit. Ahol még csak újonnan ültettek el egy fát, már terem is. Ahol még csak éppen, hogy betér valaki a közösségbe, szolgálatot vállal. Ahol elkezdünk kis közösségeket létrehozni, és máris szívesen jönnek oda a családok. Ahol kisebbek-nagyobbak örömmel nyargalják körbe a nagy templomkertet egy-egy gyülekezeti alkalom kapcsán, és mi már reméljük, hogy máskor is félredobják telefonjaikat egy jó fogócskáért. Ahová nosztalgiával jönnek az idősebbek, és mesélnek a régiekről, mert ők már akkor küzdöttek és adakoztak, felújítottak és szerveztek, amikor mi még sehol sem voltunk. A

hol a megfiatalodó presbitérium igyekszik vonzóvá tenni a Luther téri létet az anyagi, technikai feltételek megteremtésével, mert remélik, hogy általuk az Isten már most valami jót és újat akar előhozni. Ahol időnként kiürülni látszik a templom, de máris jön a következő vasárnap, amikor mégis épphogy elférünk. Ahol minden változik, fejlődik, alakul, és a gyümölcsfánk növekedésének dinamikájával együtt mi is azt mondjuk bátran: Istenben bízva indulunk tovább egyházunk jövőbe vezető útján, és már most reméljük a további rügyeket, virágokat, gyümölcsöket!

„Mit Isten akar énvelem, Az lesz a legjobb nékem” – mondom végül a gyülekezet lelkészeként mindannyiunk nevében a 332-es evangélikus ének soraival. Dunakeszi, 2019. szeptember 8.